2010. április 4.

Népi, családi hagyomány


Amikor az embernek családja van, akkor erős késztetést érez arra, hogy a hagyományokat, a családi szokásokat továbbadja, megtanítsa a gyermekeinek. Én is így vagyok ezzel. Igaz, nagyon szeleburdi anyuka vagyok, azt is mondhatnám, hogy kicsit éretlennek érzem magam. Sokszor úgy érzem még magamat sem ismerem, keresem, kutatom az élet értelmét és képes vagyok spirituális mélységekig és magasságokig elmenni, azután ugyanolyan kétségekkel és kérdésekkel teli fejjel térek vissza, mint amivel elindultam.
Lényeg ebben a kuszaságban az, hogy a múltamra, a hagyományainkra, a családi szokásainkra irtó büszke vagyok, így most első saját családi húsvétunkkor kalácsot dagasztottam. Minden elismerésem nagyszüleinké, akik napi szinten kenyeret dagasztottak mindenféle nyafogás vagy siránkozás nélkül. Tudom, ma már más világ van, futunk, mint a bolondok, semmire nincs időnk, pedig a nap most is 24 órából áll. Nekem valahogy mégis jól esett csurgó verítékkel életre kelteni a tésztát, hallani ahogy puffog, és büszke voltam. Igaz, később derült csak ki, hogy kicsi volt a tepsi, túldagadt a tészta, és a fonás mentén szétnyílt, mégis olyan melegség öntötte el a szívem, mikor a pap az én két kezemmel dagasztott kalácsot meglocsolta a szenteltvízzel. Ezt fogom tenni jövőre is. Mert rohanunk, futunk a pénz, az anyagi és kézzel fogható javak után, de amikor a lakást átjárja a házi kalács illata, és eszünkbe jut a nagymamánk simogató hangja, akkor ráébredünk, ez az igazi boldogság, és ezt az élményt a gyermekeinknek is át akarjuk adni. Mert ezek az illatok neki is az otthont, a családot jelentik majd, bármerre is sodorja az élet.